Iskola a hármashatáron

AACHEN (GER), FEI 3-as szintű pályaépítő tanfolyam

Aachenről minden valamirevaló lovasembernek az 1898 óta megrendezett lovas fesztivál jut eszébe, ahol immár öt szakág világsztárjaival találkozhatunk minden évben. A német-holland-belga hármas határnál fekvő város a CHIO mellett eddig három világbajnokságnak adott otthont, és a lovasvilág Mekkája a 2015-ös díjugrató és díjlovagló Európa-bajnokság helyszíne is lesz.Nem csoda tehát, hogy Aachen a világszintű versenyek mellett az azokon tevékenykedni hivatott szakemberek képzéseinek is rendszeresen otthont ad. A képzéseket a FEI oktatási programjának keretein belül szervezik. A pályaépítő tanfolyamok házigazdája az Aacheni Lovas Művészeti és Tervezői Iskola (Aachen School of Equestrian Art and Design), melynek életre hívója Arno Gego, aki több mint 20 éven keresztül volt Aachen pályaépítője.

A FEI oktatási rendszere

A FEI pályaépítői oktatási rendszere az alábbi négy szintet különbözteti meg:

FEI 1-es szint: ezen a szinten nemzetközi gyakorló pályaépítőket tartanak nyilván, akik részt vettek az 1-es szintű FEI alaptanfolyamon, ami egységes alaptudást ad a világ minden részéről érkező, különböző tudásszintű pályaépítőknek. Ez a szint önálló pályaépítésre nem jogosít.

FEI 2-es szint: CSI* és CSI**, valamint CSIO* és CSIO** önálló építésére jogosít.

FEI 3-as szint: Olimpia, világbajnokság, Európa-bajnokság, világkupa-döntő és Pán-Amerikai Játékok kivételével minden nemzetközi verseny építésére feljogosít.

FEI 4-es szint: bármely verseny építésére feljogosít, igaz, Olimpiát a jelenlegi szabályok szerint mindenki csak egyszer építhet életében.

Az első három szintre sikeres vizsgával és megfelelő  mennyiségű gyakorlati munkával lehet eljutni, a négyes szintre viszont csak a FEI jóváhagyásával lehet bekerülni: jelenleg mindössze 28-an vannak itt.

A magyar pályaépítői rendszer a FEI példáját követi: nálunk is négy szint van, de nálunk mind a négy szint vizsgával elérhető.

A tanfolyam

Kevesen tudják, hogy egy nemzetközi pályaépítői vizsga a 2008 óta érvényes vizsgarendszerben hat napig tart. Aachenben ez alatt az idő alatt hat részvizsgát teljesítettünk, öt elméleti és egy gyakorlati feladattal. A fennmaradó időben pedig előadásokon vettünk részt, a legkülönbözőbb, pályaépítést érintő témakörökben.

A vizsga során számos különböző pályát kellett tervezni, mindent kézi ceruzarajzzal, hiszen a vizsgázók pálya- és akadályméretekre vonatkozó arányérzéke csak gépi segítség nélkül mérhető le.

Számomra a legizgalmasabb feladatok ezek voltak:  az egyik, 30%-ot érő részvizsgán egyazon pályarajzra három különböző versenyszámot kellett egyidejűleg megtervezni: egy CSI 4* nagykörét összevetéssel, egy hiba-idős fiatal ló versenyszámot, valamint egy „C” szabály szerinti középkör pályát. A másik, igen emlékezetes vizsgafeladat egy fedettpályás világkupa-forduló megtervezése volt, amelyet a különösen kis alapterületű, szabálytalan formájú Las Vegasi arénába kellett megrajzolni. Érdekes volt a gyakorlati vizsga is: minden részvevő a saját, korábban megtervezett Nemzetek Díja pályáját jelölte ki rudakkal a szabad téri pályán (szerencsére jó időnk volt, így az ázó-fázó pályaépítői szerepkört nem kellett bemutatni). A többi pályaépítő a rudakat hordta az épp vizsgázó kollégának. Itt értékelésre került a vizsgázó gyakorlati tudása, valamint kisebb mértékben a többiek koordinálására való képessége is.

Az elméleti vizsgákon a készített pályarajzokat több fontos szempont szerint osztályozta a két vizsgáztató (a mi esetünkben Werner Deeg és Arno Gego):  olvasható és értelmezhető-e a pályarajz, a vonalvezetés, az akadályok méretei, az akadályok közötti távolságok, az akadályok elosztása a pálya teljes területén, méretarányosság, a feladatok összetétele, összevetés (ha van). Minden szempontot 1 és 10 pont közötti számmal értékeltek, és összesen 60%-ot kellett teljesíteni a két bíráló által adott, átlagolt pontszámok szerint. Az én vizsgám 90% fölötti eredménnyel sikerült.

Érdekességek a tanfolyamról

Nehéz lenne visszaadni hat tartalmas nap információit, ezért három, általam érdekesnek ítélt kérdést osztok meg a kedves olvasóval.

Az oxerek méretezése. Számos tévhit kering a világban arról, hogy milyen magasak az oxerek a nagy nemzetközi pályákon. Sok ismerősöm otthon is arról beszél, hogy az Olimpián „egyhatvanas” oxereket ugrottak a lovak. Talán kiábrándítóan, mégis logikusan hangzik, hogy egy 160 cm-re kiírt versenyszámban csak a meredek akadályok egy része 160 cm magas, az oxerek pedig „csak” 150 cm magasak. Olimpián esetleg 153 cm is lehet egy oxer magassága, de ezeket csak a világ legjobb lovai tudják megugrani az adott technikai nehézség mellett. Egy oxer nehézségét ugyanis nemcsak a magassága, hanem főként a szélessége adja. Ha magunk elé képzeljük a ló ugrásának ívét, belátjuk, hogy egy 150 cm magas, 180 cm széles oxert nehezebb leküzdeni, mint egy 160 cm-es meredeket.

Általában 145 cm az a magasság, ahol az oxerek már alacsonyabbak a meredek akadályoknál. Érthető módon, hiszen az oxerek ezeken a pályákon válnak igazán szélessé.

Eredmény-centrikusság.  Örök vita minden pályaépítő fórumon, hogy egy versenyszámban hány hibátlan lovaglás az optimális, és hol határozható meg az a nehézségi szint, ahonnan kezdve a pályaépítőnek eredményt kell produkálnia, azaz 20-25% közötti hibátlan lovaglást kell lehetővé tennie.

Általánosságban elmondható, hogy azokon a versenyeken, amelyek a lovak és a lovasok tanítására, illetve felhozására valók, nincs igazán jelentősége, hogy hányan teljesítik hiba nélkül a pályát. A nemzetközi sportban ezt a szintet 135 cm-nél határozzák meg.

A hazai díjugratásra levetítve a kérdés egy kicsit bonyolultabb, mivel a magas pénzdíjú, közönségcsalogató, alacsony akadályokon rendezett versenyszámokban muszáj megszűrni a mezőnyt és ugyanez igaz az alacsonyabb kategóriákban rendezett bajnokságokra is.

Minden versenyszámra igaz, hogy a hibátlanok mellett fontos azt is megnézni, hogy hány induló teljesít 1-8 hibaponttal.  Ők minél többen vannak, annál inkább a mezőny erősségének megfelelően épült a versenyszám. Fontos látnunk a kizárt és a versenyt feladó versenyzők számát is, bár a kizárás oka pályatévesztés is lehet, illetve adhat fel versenyt valaki egyetlen verőhiba miatt is.

Bajnokságok pályái – a pályaépítő szemszögéből. Bajnokságot építeni mindig különleges élmény, mert a pályaépítő több pályát épít ugyanazoknak a párosoknak, és ezek mindegyike beleszámít a végeredménybe. Így egy normál versenyszámhoz képest jóval több lehetőség kínálkozik különböző feladatok során megtalálni azt a párost, aki a legjobban tud alkalmazkodni az egymástól eltérő szituációkhoz. A pályaépítőnek így a lehető legtöbb feladat-variációt kell megjelenítenie annak érdekében, hogy meg tudja mutatni az egyes párosok erősségeit és gyengéit, amit a versenybíróság számszerűsít.

Nagyon fontos, hogy a pályák egyre nehezebbek legyenek a bajnokság során, mivel az elődöntőben indul a legvegyesebb mezőny, a döntőre viszont a legjobbak minősülnek.  A világon szinte minden elődöntőt megbélyegeznek azzal, hogy túl könnyű (még Londonban, az Olimpián is ez volt a helyzet!), de a pályaépítő fejében automatikusan felvetődik a kérdés, hogy ha a legnehezebb kombinációt és vonalat felépíti az elődöntőben, akkor mi marad majd a döntőre, ahol a legjobbak indulnak, 100%-os formában?

Kényes kérdés a csapatbajnokság esete is: itt még elég vegyes a mezőny, viszont valaki aranyérmet fog nyerni, amiért meg kell dolgozni. A legtöbb nagy nemzet (köztük a német) mindig csapatban gondolkodik: a válogatásnál cél a csapat-arany, az egyéni győzelem pedig bónusz, hiszen arra úgyis kicsi az esély. Több olyan ló volt már a németeknél (pl. Dobel’s Cento és Checkmate az utolsó aktív éveiben), amelyet azért válogattak be a bajnoki csapatba, mert tudták, hogy egy verőhibánál szinte képtelen többet szerezni a csapatversenyen, amellett, hogy a döntőben nem tartották a legesélyesebb lónak. A csapatbajnokságok pályaépítését nehezíti az is, hogy kétszer kell ugyanazt a pályát teljesíteni.  Másodszorra ugyanazon a pályán a mezőny nagy része általában jobban teljesít, ráadásul a második fordulóban a gyengébbek általában már nem indulnak. Logikusnak tűnik tehát, hogy a második fordulónak nehezebbnek kellene lennie az elsőnél. A Nemzetek Díjához hasonló csapatbajnoki elbírálás azonban két azonos pályát kíván, igaz, emelni a második forduló előtt minden nemzetközi bajnokságon szokás. (A szabályzat lehetővé teszi a vizesárok helyett egy másik akadály használatát a második fordulóban, tekintettel arra, hogy sok helyen villanyfénynél rendezik a második kört.)

Az egyéni döntő a leghálásabb feladat, hiszen ott a legjobbak mutathatják meg, hogy mit tudnak.

Felelősség. A pályaépítő nagymértékben befolyásolja a sport irányát, hiszen a versenyeken mi tanítjuk a lovakat, és mi adjuk a házi feladatot.  Amit mi számon kérünk, azt gyakorolják otthon a lovasok. A fejlődést elősegítendő tisztában kell lennünk azzal, hogy miről szól a sport, mi a célja és milyen eszközök vannak a kezünkben, amivel eleget tudunk tenni a különböző igényeknek. Mitől ujjonganak a nézők? Hogyan tehető eladhatóvá a díjugratás? Hogyan tehető a tenyésztők számára vonzóvá a sportban való megjelenés? Hogyan jelenítsünk meg optimálisan egy szponzort? Ezek a kérdések mind-mind felvetődtek Aachenben, és zárszóként a  tanfolyam legfontosabb gondolata: mi vagyunk a felelősek azért, hogy a lovakat motiváljuk és motiváltan tartsuk.

Erdélyi Magdolna