Öregfiúk és összetartás a díjugrató pályán
Panyi György a lovasok mesemondója, aki sok-sok humorral fűszerezve idézi fel lovas élet jelentős eseményeit, mutatja be azokat a nagynevű lovasokat, akiket legtöbben csak fekete-fehér képeken láthattunk, vagy reflektál a jelen történéseire. Következzék ezúttal egy történet összetartásról, bajtársiasságról, emberségről és a ló szeretetéről a lovas mesemondótól.
"Még bőven otthon voltam, amikor Tuska Pali először megrendezte az "Öregfiúk bajnokságát". Az első alkalom talán 2004-ben lehetett, és azóta minden évben megrendezésre került. Abban az időben még nem voltam elég öreg az induláshoz, és bár mostanra már elértem az alsó korhatárt, a munkám miatt mégsem tudom magam, szabaddá tenni egy jó kis "sörmeccs" erejéig. Pedig Pali még lovat is adna, ami számomra nagy megtiszteltetés, tudniillik mi más korban, más körülmények között nőttünk fel, kevesebb lehetőségünk volt a tanulásra, sokkal jobban egymásra voltunk utalva.
Mit jelentett ez? Például azt, hogy az öregebbek, tapasztaltabbak nem zárkóztak el, nem ráztak le bennünket ha kérdeztünk tőlük. Márpedig ha tovább akartál lépni, muszáj volt kérdezni, muszáj volt figyelni, mit és hogyan csinálnak azok, akik eredményesebbek. Miután akkor még erősen működött a "vasfüggöny", úgy kellett belopkodni, becsempészni a Reiter Revue-t, és más szakmai jellegű újságokat, illetve oktatóvideókat az akkori világelittől. Ha valaki hozzájutott, a versenyek után este közösen nézegettük, és ha valaki tudott németül fordította, mi pedig elemeztük közösen mire is gondoltak a cikk írói. Ugyanígy videókat néztünk közösen, nem volt internet, nem lehetett letölteni minden információt mint ma.
Ez a versenyklíma azt eredményezte, hogy szinte testvéries kötelék működött köztünk, legalábbis a dél-magyarországi régióban, aminek Halas volt a központja. Amikor megérkeztünk egy versenyre, megöleltük egymást, puszi puszi, és őszintén érdeklődtünk a másik iránt, tudtunk a lovairól, a gondjairól, próbáltunk segíteni ha arra volt szüksége valakinek. Este közös vacsorák, bográcsozások voltak jellemzőek. Szóval mi így nőttünk fel, így lett belőlünk lovas, mindenki köszönhetett mindenkinek valamit.
Mondom ezt úgy, hogy amikor én elkezdtem versenyezni, sokak szerint kirívó (estenként halált megvető) bátorságról tettem tanúságot, ezért inkább a kaszkadőrség irányába próbáltak terelni, mert ugyan lovagolni még nem, de esni már nagyon jól tudtam.
A halasi víznél már olyan rutinos voltam, hogy a "kilövés" pillanatában még mindig volt időm arra, hogy ballisztikus módosításokat hajtsak végre, és ha éppen nem volt szimpatikus a vizesárok bal sarka, akkor a jobb oldaliba landoljak. A végén már szinte megölt a rutin, mert esés közben a talpamra landoltam mint az Apolló űrhajó holdra szálló egysége. Ez után pedig tiszteletteljesen meghajoltam a lelkesen tapsoló közönség felé, és visszaültem a lóra. Ha a közönség állva tapsolt, akkor ugyebár az előadó művészi szokások szerint, meg kellett ismételnem a mutatványt, mire a versenybíróság kezét tördelve, sajnálkozva közölte velem, hogy ne haragudjak, nagyon nagyra értékelik a mutatványt, de miután ez nem olimpiai műsorszám, nem tudnak további pontokat adni érte. Így is sokáig én tartottam a halasi pálya pontgyűjtő rekordját, tíz fával, egy megállással és egy leeséssel... Ez összesen vagy ötven (hiba)pontot ért. És mégis elfogadtak. Tuska Pali, Füzér, Fazék, Sós Ati, a halasi ifik mind, Josku, Ruszki, Iby Feri, Rudi, Bálint Laci, és még sorolhatnám hosszan.
A rendszerváltás után senkinek sem volt könnyű, szinte minden megszűnt ami addig biztosnak tűnt, mindenki próbált túlélni, ki hogyan tudott. És mégis kinőttek dinasztiák, mindannak ellenére, hogy a kilencvenes évek elején nagyon nehéz volt talpon maradni. Persze lehet hogy nem jutott mindenre, de a ló az valahogy mindig maradt.
Aztán ebből a nehéz helyzetből nőttek ki mégis olyan, általam dinasztiáknak nevezett családok mint a "Micskók", a Tuskák, a Krucsók, a Varró-Füzérek, a Kovácsok, Burucsok, Szabók, Kormosok, Janikok és Jármyk, Petheők, az Andrások, Bozsikok, Lázárok, Szegediek, Kövyk és Dallosok, Némethyk és Makkosok, nem folytatom tovább pedig nyilvánvalóan lehetne még. Ezeknél a családoknál apáról gyerekre szállt a lóval való foglalatosság hagyománya, pedig ez nagyon sok áldozattal járt, volt aki szinte, vagy valóban belerokkant, volt akinek a családja bánta, de a ló mindig maradt. Olyan ez mint egy fertőző betegség, amiről tudja ugyan az ember hogy sokszor nagyon nehéz együtt élni vele, mégis tovább adja a gyerekének, és sok mindenki másnak is, mert benne van a génjeiben, hogy tovább kell adnunk, ennek a "betegségnek" fenn kell maradnia minden áron. Ezek az emberek valóban hivatásuknak érzik azt amit csinálnak, valóban alázatot és kitartást mutatnak, benne van a vérükben, nincs az az antibiotikum ami kipusztítaná belőlük. Fertőzöttek a lóval, és még büszkék is rá. Nos én is büszke vagyok, hogy ebbe a társaságba tartozhatok.
És ha most visszatérek az elejére, nevezetesen az "Öregfiúk" bajnokságához, ezek a lovasok nem azért indulnak, hogy megmutassák hogyan kell ezt csinálni, hiszen mást sem tettek egész életükben mint megmutatták, illetve nem a nyerési vágy hajtja őket, hiszen a legtöbben nehéz kategóriás és nemzetközi versenyeken voltak eredményesek, ugyan milyen kihívást jelent nekik az az egy méter. Ezek az emberek azért mennek el, mert jó nekik visszaemlékezni arra, hogy anno tudtuk ezt (szerintem) emberibb módon is csinálni. Meg akarják mutatni magukat, hogy a sok nehézség, akadály ellenére még nemhogy léteznek, hanem megmaradtak a kaptafa mellett, a mai napig lóra ülnek, és valószínűleg fognak is addig amíg mozogni tudnak.
Ugyanakkor, bár vidám a hangulat, mindannyian tapasztalatból tudják, hogy a lovaglás nem játék, hanem egy halálosan komoly elhivatottság, ahol mindig figyelni kell, hiszen még a világbajnokot is érheti kis ugráson végzetes baleset (Norbert Koof, 1981). Gabriel Garcia Márquez, Nobel díjas kolumbiai író az egyik utolsó regényének azt a címet adta, hogy "Azért élek, hogy elmeséljem az életemet". Ezzel a mondattal kezdi a regényt:
"Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, miközben el akarja mesélni."
Hát higgyétek el nekem, ezek az emberek nagyon sokat tudnának mesélni, figyeljetek rájuk amíg lehet, akár már a következő "Öregfiúk bajnoksága" alkalmával!
Írta: Panyi György, A lovas útja
A borítóképen: Varró József 1984-ben Kiskunhalason a Puissance-ban 190 cm felett. Kép forrása: A lovas útja
Kapcsolódó cikkek
Kommentek