1956 a Nemzeti Lovardában – egy eddig eltitkolt történet

A Nemzeti Lovarda történetének egy felbecsülhetetlen értékű darabja bukkant elő a múlt homályából: a Tattersall egykori lovasa meséli el 1956 októberének és novemberének eseményeit.

„Alig tizennégy évesen léptem át először a Tattersall kapuját. Különös világ volt, ahol az edzők és a lóápolók között második világháborús katonatisztek és egyéb deklasszált elemek is voltak. A sportlovasok pedig előírás szerint főként a munkás-paraszt osztály tagjai lehettek.

Az istállókba nehezen lehetett bejutni, de én kitartóan próbálkoztam, lelkesen segítettem csutakolni, sétáltatni a lovakat. ... A lovaglás az életem középpontjába került és a heti öt edzés minden szabadidőmet kitöltötte. 1956 tavaszán alapfokú lovagló vizsgát tettem és versenyezni kezdtem díjugratásban. Érettségi előtt álló gimnazista voltam.

Október közepén vidéki verseny miatt napokig nem jártam iskolába. Sporttársaimmal huszonharmadikán késő délután érkeztünk vissza a Tattersallba, ahonnan csak este indultam haza. Nem járt a troli, és alig volt az utcákon közlekedés, ezért gyalog kellett mennem. Semmit sem tudtam az aznapi diáktüntetésről, és csodálkozva láttam a Dózsa György út felé robogó teherautókat, amelyek platóján nemzeti zászlókat lobogtató emberek kiabálták kórusban: „Gyertek a Sztálin szoborhoz! Aki magyar, velünk tart!”

Hazaérve anyukámmal a közeli Dózsa György úti felvonulási térre siettünk, ahol láttuk a Sztálin szobor ledőlését. Az ottani hangulat felemelő és megható volt. ... Nekünk nem volt rádiónk, és egyáltalán nem voltunk tájékozottak a történtekről. A felvonulási téren látottak miatt a szüleim féltettek és másnap nem engedtek iskolába. De délután rohantam az edzésre.

... November negyedikén tíz órára klubgyűlésre készültünk. Egy nálam idősebb sporttársnőm és én a közelben laktunk, ezért vállaltuk, hogy reggel előkészítjük az alkalomra az öltözőnket. Negyedikén, vasárnap reggel anyukám aggodalmaskodása ellenére gyakorló lovas öltözékemben, (katonai zubbony, bricsesznadrág, csizma) fekete svájci sapkámat a fülemre húzva kiléptem a Dembinszky utcai lakásunkból.

Szürke, hűvös reggel volt. Az utcán nem volt egy lélek sem, befordulva a Nefelejcs utcába sem láttam senkit. Ez nagyon furcsa és nyugtalanító volt. ... Hirtelen hangos zenét hallottam és néhány ablakpárkányra kitett rádiót is megláttam, ami nagyon szokatlan volt. Ezekből felváltva zene és egy megrendítő szöveg szólt Magyarország szovjet megtámadásáról. ... Elbizonytalanodtam és felvillant bennem, hogy jobb lenne visszafordulni, de a vállalt rendcsinálás ígérete miatt tovább mentem.

... A Tattersall portájának falán lévő óra nyolcat mutatott, amikor beléptem a főbejárat melletti kiskapun. Ennek két oldalától egymás mellett sorakoztak az istállók, amelyek között vagy ötven méter hosszan széles füves rész húzódott egészen a háborúban félig lerombolt régi fedeles lovarda megmaradt főépületéig. Ebben már néhány irodát, öltözőt, zuhanyozót újjáépítettek. A mi istállónk és öltözőnk a fedeleshez közel volt, ahol már várt a sporttársam, Magdi, akinek rögtön elmondtam, hogy mit hallottam az utcán a rádióból. Remélve, hogy még otthon találjuk, telefonáltunk a mesterünknek. „Azonnal menjenek haza, nálunk már itt vannak az oroszok, lőnek, bombáznak„- mondta zaklatottan. Gyorsan bezártunk és kiléptünk az udvarra. Néhány lépés után döbbenten láttuk, hogy a porta melletti csukott kiskapu rácsai közé benyúlva egy gépfegyver csöve, a főkapu fölött pedig vagy két tank ágyúi meredtek ránk. A Tattersall kapuja előtt szovjet katonai alakulat állt. ...

A teljes történetet a Nemzeti Lovarda oldalán olvashatod:

Eltitkolt történet: 1956. október 23. és ami utána történt a Nemzeti Lovardában >>