1000 kilométer 29 lovon 8 nap alatt: egy magyar lovas Dzsingisz kán nyomában
A Mongol Derby a világ leghosszabb és legkeményebb lovasversenye, amit idén tizedik alkalommal rendeztek meg. A távot ez évben először egy magyar lovas, Homor Zsófia is teljesítette - ráadásul kiváló eredménnyel. Következzen Zsófi összefoglalója a versenyről:
„2018 szeptemberének elején „mikor, ha nem most” alapon elküldtem a jelentkezésem a világ leghosszabb és legkeményebb lovas versenyére, a Mongol Derbyre. Szeptember huszadikára túl voltam két telefonos interjún, huszonegyedikén pedig megkaptam a visszajelzést, hogy bekerültem a 2019-es mezőny lovasai közé.
És most, augusztus 28-án már tizenegy napja volt, hogy az állatorvosokkal és a szervezőkkel karöltve az említett 2019-es mezőny lovasaival ünnepeltünk az afterpartin. A Mongol Derby afterpartiján.
26-an értünk be abból a 45 lovasból, akik idén úgy döntöttek, hogy megpróbálják, és nem túlzás, amikor azt mondom, hogy a személyükben 25 fantasztikus lovast, és talán még annál is jobb embert ismertem meg.
Azt feltételeztem, hogy lelovagolni 1000 kilométert Mongólia végtelen sztyeppéin, elveszve Mongólia végtelen ege alatt végtelenül magányos lesz. Ezt a kilátást valamelyest szépítette, hogy mindezt lóháton tehetem meg, ahonnan könnyebb a világot optimistán szemlélni, ahol az idő gyorsabban telik, a magunk mögött hagyott kilométerekről nem is beszélve.
A mongol lovak, akik kerítések, kiegészítő takarmány és a minimális emberi beavatkozás mellett élnek, pedig már az első találkozás után világossá tették, hogy az a bizonyos 1000 kilométer nem lesz olyan ijesztő, pláne nem hosszú távú vállalkozás. Ezeket a lovakat a sztyeppén állandóan fújó szél, a -40 fokos telek és a +40 fokos nyarak formálják, és ennek köszönhetően fáradhatatlanok és kitartóak lesznek. Kemény patájú, alacsony, zömök lovakon lovagoltunk, akik olyan szédítő sebességgel vittek az egyik állomásból a következőbe, amire azelőtt gondolni se nagyon mertem. 40 kilométert töltöttünk egy-egy ló hátán, majd utána kelletlenül búcsúzkodtunk és jött a következő paci, aki néhány pillanaton belül elfeledtette az előző csataló elvesztése felett érzett szomorúságot. 29 elképesztő lovon ültem nyolc nap alatt, akik sztyeppén, hegyen, folyón, mocsáron, sivatagon és fél Mongólián keresztülvittek. Egyik másik még csak meg se izzadt, és könnyedén, 48-as pulzussal sétált be az állomásra közel 40 kilométer jó tempójú vágta után.
Ahogy mondtam, egyedül készültem lovagolni, de az egyik helybéli azonnal rázni kezdte a fejét, amikor a lova fölött állva, kézzel-lábbal beszélgetve megemlítettem neki ezt a tervet. „Az ember barátok nélkül apró, mint a tenyerem. Barátokkal hatalmas, mint a sztyeppe” - mondta. Ezt persze az egyik fordítónk fordította le nekem, és annyira szép volt, hogy megjegyeztem. Szeretek mások hibájából tanulni és tanácsot elfogadni, úgyhogy megköszöntem a szavakat és eldöntöttem, hogy akkor mégsem egyedül vágok majd neki annak az 1000 kilométernek, hanem csak lesz valaki, aki nem bánja a társaságom.
És lett.
Az első állomáson, alig néhány órával a rajt után egy nagyon gyors állatorvosi vizsgálaton voltam túl, és a szakadó esőben tétovázó 30 lovassal ellentétben amint tudtam, tovább is lovagoltam, a nap végére pedig odakeveredtem a mostanára legendává vált Robert Long mellé, aki a maga 70 évével a Derby valaha volt legidősebb lovasának számított. Hamar megtaláltuk a közös hangot. Bob és én is szerettünk gyorsan messzire lovagolni és nagyokat hallgatni, aztán addig dicsérni beérkezés után a lovat, amíg a legkeményebb tekintetű gazda is belepirul. Ezt a taktikát követve sokáig az élen maradtunk, eláztunk, kihűltünk, megszáradtunk, aztán újra eláztunk, de szerencsére egyikünk sem panaszkodott. Jó lovaink voltak, a többi meg nem számított. A verseny közben aztán elszakadtunk egymástól, Bob előrelovagolt nyerni, én hátramaradtam állatorvosi büntiket gyűjteni, de ezt sem egyedül csináltam.
A balszerencse olyan fantasztikus emberek mellé kergetett, mint Wiesman Nel, aki a mezőny legnehezebb versenyzőjeként, minden ellene szóló odds ellenére végül másodiknak ért be, vagy Frank Winters, a texasi cowboy, aki westerncsizmában és farmerban lovagolta le a Derbyt, és Sam Chisholm, aki az utolsó napot kengyel nélkül, a semmibe szublimáló bokaszalaggal fejezte be.
Lett volna lehetőségem előrelovagolni, amikor Sam lába az ötödik nap végére már érezhetően lassított minket, és utána is, amikor egy véletlen szerencsének köszönhetően öt perc különbség állt csak az élen lovagló négyesfogat és közém, de 3-4 magányos etap után már éreztem, hogy a mongol közmondásban több igazság van, mint azt előre gondoltam. Eddigre pedig Wiesman, Frank és Sam a barátaim lettek, akikkel ugyan együtt visítoztunk a fizikai fájdalomtól (térd, boka, csípő vagy hát – kinek éppen mije akart világgá rohanni kínjában), de mindig ott voltunk egymásnak.
Amikor felbukott a lovam, Frank igazi cowboyként eredt utána. Samet együtt tettük fel a lovára, amikor már járni nem tudott, és tuti, hogy Franknek is tudtunk volna segíteni, ha bármi bajba keveredett volna. Úgyhogy így, csapatban viszonylag könnyű volt az élet. Nélkülük nem értem volna célba, és nem csak azért, mert egy idő után Sam magára vállalta a navigálást, miután se Frank, se én nem mutattunk benne nagy tehetséget.
Nem volt egyszerű menet. Szakadt az eső, sütött a nap, magasak voltak a hegyek és mélyek a folyók, de együtt csak összehoztuk. És a végén azt hiszem, hogy nekem erről szólt a Derby. Már a nulladik napon a szemembe mondták az igazságot, de kellett hozzá 1000 kilométer, hogy megértsem.”
Köszönjük a beszámolót Homor Zsófiának!
Ha tszívesen olvasnál még többet Zsófi Mongóliai kalandjairól, kattints Nem elég a vágta nevű Facebook oldalára:
Fotó: Mongol Derby, Nem elég a vágta
Kapcsolódó cikkek
Kommentek