Úgy élt viharban is, mint szép időben - Váczi Ernő emlékére
Gyászol a magyar lovas társadalom, október 1-én meghalt Váczi Ernő (1939-2022). Pekár István megemlékezése:
Tartalmas életét végigkísérték a lovak versenyzőként, tenyésztőként, szakmai vezetőként, hivatali irányítóként, szakíróként. Minden területen a mértéktartás jellemezte, patikamérlegen mérte ki a pro és kontra érveket. Személyes sérelmeit soha nem emlegette, haragot nem mutatott. Öltözködését, megjelenését elegancia, írásait és beszédeit felkészültség és sajátos szóhasználat jellemezte.
Tolna megyéből indult, az általános iskolát Kocsolán végezte, az első nagyobb távollétet a falutól, a kollégiumi élet jelentette Szekszárd - Palánkon.
Az első lovas emlékek még 3-4 éves korában gyökereztek, később a tolnatamási tájfajta volt az a lótípus, amit gyerekként rajongásig szeretett.
A kötődés megmaradt a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen is. Innen diploma után Bábolnára került, ahol az arab ménes mellé a 60-as évek elején az ország összes telivér ménesét a mintagazdasághoz csatolták. A telivér lovak szeretete élete végéig elkísérte, később kiegészült a fogathajtó világban meghatározó lipicaival.
Érkezése előtt két évvel született Imperiál Apátipusztán. Itt fedezett Imi, ontotta a jobbnál jobb telivéreket, a derbynyerőket és a nemzetközi győzteseket. Dolgos élete csúcsának tekintette az ott töltött 12 évet. Bábolna exportja révén a telivér ménesekhez Angliából telivér versenylovakat hozhatott be. Ezek egy része bevált, mások alulteljesítettek a versenypályán. Az importőrök valamennyit szerették volna tenyésztésbe állítani, de Ernő ellenállt, ezért a Magyar Lóverseny Vállalathoz helyezték. Innen öt év után az Országos Lótenyésztési Felügyelőséghez vezetett az útja, majd Üllő Dóra majorba került. Az újonnan alakuló Biotech Állattenyésztési Központ vezetője lett. A rendszerváltással terveik semmivé váltak.
Országos és nemzetközi ismertségét a fogathajtásban vállalt szerepe tovább emelte. Elnökként (1990-1993) és szövetségi kapitányként (1983-1992) tizenegy évig irányította a szakágat, ez alatt fogathajtóink 14 világbajnoki érmet, köztük 4 aranyat nyertek.
Véleményformáló szakíróként is ismerhettük: több száz cikk és számos szakkönyv szerzője.
Maradtak-e benne tüskék? Maradhattak volna, de Széchenyi szellemében vallotta: viharban is úgy kell élni, mint szép időben -, soha nem mutatta nehézségeit.
Örült a lovastársadalom sikereinek, élvezte az őt körülvevő érdeklődést. A versenyeken, egyéb eseményeken, ahol megjelent, keresték társaságát, tudása, naprakészsége miatt gyakran fordultak hozzá a média munkatársai is.
Fontosnak tartotta a háttéremberek megbecsülését. Hitvallása szerint a versenyzők, amikor felállnak a dobogó legmagasabb fokára, és eljátsszák tiszteletükre a magyar himnuszt, megkapják az elismerést. Ugyanakkor a háttérben számtalan szürke eminenciás tevékenykedik a sikerért, a himnuszért. Ezek az emberek pedig nem kapnak kellő ismertséget és elismertséget. Ezért a Magyar Fogathajtók Baráti Köre Egyesülete évente egy-egy ilyen embernek az ország különböző helyén emléktáblát állított, az életüket pedig emlékfüzetekben örökítették meg.
Amikor véget ér egy élet, nehéz felfogni a veszteséget. Váczi Ernő esetében sem érzékeljük ezt, de bizonyos, hogy rendkívüli személyiséget vesztettünk vele. Szakmai tudása, emberi tartása, felelősségtudata, higgadtsága hiányozni fog.
Egy fontos feladat vár ránk: emlékezni arra, aki megtanított minket emlékezni. Most derül ki, jó tanítványai voltunk-e.
Forrás: Magyar Lovassport Szövetség
Írta: Pekár István
Fotó: Váczi Ernő Facebook oldala
Kapcsolódó cikkek
Kommentek