Elkötelezetten, szívvel, szenvedéllyel: prof. dr. Sótonyi Péter
Prof. dr. Sótonyi Péter nevét minden lovas ismeri. Ki úgy, mint az Állatorvostudományi Egyetem rektoráét, vagy mint a Magyar Lovassport Szövetség alelnökéét, vagy a szenvedélyes előadóét, aki mindenki másnál többet tanít meg a lovak anatómiájáról. De ki is valójában prof. dr. Sótonyi Péter, milyen út vezetett a katedráig, illetve az Állatorvostudományi Egyetem rektori székéig? A választ maga az érintett adja meg.
Prof. dr. Sótonyi Péter a Magyar Állatorvosi Kamara felkérésére foglalta össze életútját:
"Hatvanhat évvel ezelőtt, 1954. szeptember 27-én születtem; ezen évek során rengeteg szép dolog történt az életemben, ha újra kezdhetném, sok mindent hasonlóan tennék.
Kezdjük talán azzal, hogy rendkívül hazafias érzelmekkel rendelkező magyar embernek tartom magam annak ellenére, hogy a családban senki sem volt magyar - a nevek is erről árulkodnak: Schönberger, Zrubetzky, Gerebenits és Behofsich. Ennek ellenére számomra a magyarságom a legmeghatározóbb, soha nem tudtam volna elképzelni az életem máshol, mint Magyarországon. Szülővárosom Mosonmagyaróvár, az oda fűződő élményeim a mai napig meghatározóak, nagyon erős lokálpatriotizmus él bennem szülővárosom és a Nyugat-Dunántúl iránt.
Édesanyám hihetetlen bölcs asszony volt. Bár csak négy polgári osztályt végzett, de rendkívüli műveltséggel és intelligenciával rendelkezett. 1918-ban született az első világháború után. Első házassága tragédiával végződött: férjét ’44-ben elvitték katonának, a fronton szolgált, majd végül Szibériába került, ahol hamarosan meghalt. Édesanyám két kisgyerekkel, bátyámmal, nővéremmel, és egy kislánnyal állapotosan maradt itt, aki miután 1945-ben megszületett négy hónaposan meghalt.
Édesapámnak szintén nagyon kalandos élete volt. Szülei 1924-ben, egy éves korában kivándoroltak Kubába, az amerikai milliomosok legfelkapottabb nyaralóhelyére, ahol egy cukornádültetvényt vezettek. Őt nyolcévesen visszaküldték Magyarországra, hogy tanulja anyanyelvét, majd ők is utána jöttek. Hazatérve szembesültek a ténnyel, hogy munkájuk gyümölcsét, a rengeteg pénzt, amit hazaküldtek, hogy új életet kezdhessenek – terveik szerint bérházakat vettek volna – a „gondos” rokon jegyző elköltötte, beköltözött a margitszigeti Nagyszállóba, ahol a pénz hamar elfogyott. Visszamentek Kubába, de közben kitört a II. világháború, Magyarország és Kuba ellenséggé vált, minden kapcsolat megszakadt. A terv az volt, hogy édesapám kimegy a szülei után, 1948-ban meg is küldték a hajójegyet, de ő Bécsben meggondolta magát és hazajött. Azt hiszem, ekkor már felébredt a szerelem édesanyám iránt. Édesapám modellezett és vitorlázórepülőt tanult vezetni, pilóta szeretett volna lenni, és pont édesanyám első férje beszélte le róla, hiszen a háború közepén nem épp biztonságos a pilóta-lét, így került ő végül a mosonmagyaróvári Agrártudományi Akadémiára, amely akkor nagyon híres intézmény volt. Ahogy édesapa mesélte, ott sok földbirtokost képeztek, akik a birtokok intézését végezték. A háborút követően ő is egy birtokon dolgozott, emiatt aztán, mint „népnyúzó intézőt” börtönbe csukták. Édesanyám később úgy mesélte, hogy soha olyan elegáns környezetben nem járt előtte, hiszen a börtönben csak katonatisztek, földbirtokosok és főpapok voltak.
Ebbe a családba születtem, ahol meghatározó volt a nagycsalád: ott volt a bátyám, aki 15 évvel, a nővérem, aki 12 évvel volt idősebb nálam. Szüleink nagyon nehéz körülmények között neveltek minket. A család egy nagy házban lakott, nemcsak mi, hanem anyai nagyszüleim és édesanyám testvére is – ugyancsak három gyermekkel.
Ebből a helyzetből kerültem iskolába, és az iskolával egy időben kezdtem ministrálni is, az ún. Szalézi kápolnában Mészáros Béla keze alatt. Ő volt az a pap, aki óriási hatással volt rám, a pap, aki hihetetlen kisugárzással, tudással, pedagógiai érzékkel végezte papi munkáját és mellette mérnökember volt. A vasárnapi mise után rendszeres látogatói voltak a Videoton gyár mérnökei, tanácsokat kértek tőle, felkérték főmérnöknek, amit visszautasított, nem volt hajlandó kilépni a rendből.
Édesapám Nagy Imre beszéde után 1953-ban kapott újra rendes állást, a szakmájában helyezkedett el. Kezdetben Győrben, az állategészségügyi osztályon dolgozott, onnan az akkor győri főállatorvos – aki Zimmermann Ágoston korábbi tanársegéde volt –, Török János kérte fel tanársegédnek, hogy menjen vele, az újonnan induló Agrártudományi Egyetem Anatómia Tanszékére. Tragikus korszak volt ez, hiszen ekkor irtották ki a magyar lóállományt. Édesapám mesélte, hogy elképesztő mennyiségű angol telivért adtak el és vágtak le a vágóhidakon, amit a saját szemével látott, mivel oda jártak szervekért. A forradalom is itt érte aput, aki a műegyetemistákkal vonult a Kossuth térre. Ott volt a lövöldözésnél is, ahonnét a Lánchídon keresztül sikerült Budára menekülnie és Kelenföldről haza tudott jönni Magyaróvárra az utolsó vonatok egyikével. 1956-ban Mosonmagyaróváron volt a legtöbb áldozatot követelő vidéki sortűz. 107 áldozat volt Mosonmagyaróváron, nincs olyan család, akinek ne lett volna halott vagy sebesült hozzátartozója. Ez meghatározta családom életét, az ’56-hoz való viszonyomat.
A szörnyű eseményeket követően, 1958-ban édesapám visszakerült Magyaróvárra, hiszen ekkor nyitotta meg újra kapuit az Akadémia, akkor már mint Mezőgazdasági Főiskola, és ott az Anatómiai Tanszék preparátumait készítette, megalapozta az anatómiai múzeumot, majd az Agráregyetem múzeumának alapjait is lefektette. Nagy elégtétel számomra, hogy 2018-ban édesapám bronz domborműves portréját ábrázoló márvány emléktáblát avattak az egyetem falán, a valamikori laboratóriuma oldalán.
Szerető, boldog családi körben nőhettünk fel. A nehézségek ellenére szüleim, nagyapám segítségével megteremtették a lehetőséget arra, hogy mindenki tanulhasson. A családi beállítottság miatt nem volt ez könnyű, bátyám Pannonhalmára került, nővérem Sopronban végezte a gimnáziumot. Bátyám régész szeretett volna lenni, de akkor Pannonhalma után és a mi családi hátterünkkel elképzelhetetlen volt, hogy bölcsész legyen. Így agráregyetemet végzett, mint a családban szinte mindenki, nyolcan vannak a rokonok között, akik gazdászként szereztek diplomát. Fájó a múltban vájkálni, a gyerekeim, a mai fiatalok nem is értik meg, távolinak érzik ezeket a történeteket.
Szüleim építkezésbe fogtak 1962-ben; vettünk egy telket, ami akkor szinte a kukoricaföld közepén volt. Amikor építkeztünk, minden vágyam volt, hogy kőműves legyek – nem mindig volt élvezetes a munka.
Gyönyörű ház épült a 600 négyszögöles telken, ahol apu 100 gyümölcsfát telepített. Voltak állataink, gyöngytyúk, kacsa, pulyka, mindez úgy, hogy ő keményen helytállt a munkahelyén, ekkor már egyetemi adjunktusként. Édesanya vezette a háztartást, rendezte a konyhakertet, nevelt minket, ruhát varrt nekünk, és mindezt hihetetlen jókedvvel, szeretettel. Nem tudom, hogy jutott ideje rá, de rengeteget olvasott is. Televíziónk nem volt hosszú ideig, akkor − legnagyobb szívfájdalmamra − apám nem engedte be a házba; később így voltam én is a mobiltelefonnal, majd az okostelefonnal.
Meghatározó volt az életemre, amikor 1966-ban elkezdtem lovagolni. A mosonmagyaróvári lovarda volt az első vidéki lovasiskola, ahol újra indult az országban a lovasélet. 1963-ban alapította az Egyetem azokkal a régi vágású tanárokkal, akik még a háború előttről hozták magukkal a föld, a ló, a mezőgazdaság tiszteletét és szeretetét. Itt hozott össze a sors Pruttkay János volt tüzérezredessel, aki tehetséges lovas volt, többször nyert hadseregbajnokságot, Hedvig nevű lovával 210 cm-t ugratott Gyergyószentmiklóson. Katonás ember volt, aki megkövetelte a rendet és a fegyelmet. Csak fényes csizmában lehetett belépni, leszállította az embert, ha ferde volt a homlokszíj. Ez az ember, aki megsebesült, de nem engedte magát kórházba vinni, hanem a legénységével együtt végig ment egész Olmützig. Itt 700 lovat és a legénységét átadta az oroszoknak és ott tette le a fegyvert; példakép számomra. Hogy mennyire befolyásolta életemet a lovasiskola, úgy szoktam mondani, hogy valaha lovakat akartam gyógyítani, de a sors fintora, hogy lovakat boncolok mint anatómus.
A Lovarda különleges hely volt, nem nagyon található olyan helyi lakos, aki ne fordult volna meg, például versenyek alkalmával. Mivel az időm nagy részét töltöttem ott, sok emlék fűz a lovasiskolához, sok-sok első alkalom. Az állami gazdaság lovait lovagoltuk, János bácsi nekem a Diána nevű lovat szánta. Ez végig kísérte lovas pályafutásom, akivel úgy ettük a kiflit, hogy egyik végét a ló harapta, a másikat én, aki meghallva a csizmám kopogását fejét felkapva várt. Minden áldott nap biciklivel jártam ki, reggel 6-kor lovaglás, majd iskola, újra lovaglás és utána mentem haza tanulni. Sokat tanultam János bácsitól, nemcsak lovagolni, hanem rendet, katonás fegyelmet; kaszálni vagy trágyát rakni is a lovasiskolában tanultam meg. Nyaranta az volt az egyik legnagyobb büntetés, ha valahova el kellett menni nyaralni; bár sokszor nem voltunk, csak kétszer a Balatonnál, mivel nyáron a Lovardában dolgoztam lovászként.
A Savaria karneválra Mosonmagyaróvártól Szombathelyig vasúton vittük a lovakat 14 évesen, ami 3 napig tartott az egyes pályaudvarokon zajló vagonrendezéseknek köszönhetően. Az egyetemisták ballagásán először a lovasok vonultak piros frakkban, vagy ott a május 1-jei felvonulások emléke, hiszen soha nem kellett az iskolával vonulni, mi lóháton vonultunk a zenekar mögött és táncoltattuk a lovakat, amit megcsodálhatott a közönség.
Évente 3-4 verseny volt, és mi is jártunk külföldre, Csehszlovákiába, az volt az első külföldi utam, sőt 1971-ben még Hollandiába is eljutottam a lovascsapat tagjaként.
Büszke vagyok rá, hogy Győr 700 éves évfordulójára rendezett versenyen 175 cm-es ugrással második helyezést értem el."
Folytatása következik.
Köszönjük prof. dr. Sótonyi Péternek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta a családi fotóarchívum értékes darabjait.
Kapcsolódó cikkek
Kommentek