Elkötelezetten, szívvel, szenvedéllyel: prof. dr. Sótonyi Péter - 2. rész
Prof. dr. Sótonyi Péter nevét minden lovas ismeri. Ki úgy, mint az Állatorvostudományi Egyetem rektoráét, vagy mint a Magyar Lovassport Szövetség alelnökéét, vagy a szenvedélyes előadóét, aki mindenki másnál többet tanít meg a lovak anatómiájáról. De milyen út vezetett a katedráig, illetve az Állatorvostudományi Egyetem rektori székéig? A választ maga az érintett adja meg. A cikksorozat első részében a család, a gyermekkor, a diákévek, és a lovak kapták a főszerepet, ezúttal pedig az egyetemi évek következnek.
"A gimnáziumban sok jó barátom volt, és rendkívüli tanáraim, mint például a történelem tanárom, Suba Ferenc, aki belénk verte a történelmet olyan sikerrel, hogy nem nagyon tudnak ma sem olyan évszámot vagy eseményt említeni, amire valamilyen módon − legalább középiskolás fokon − ne tudnék emlékezni. Nem rég Mosonmagyaróváron tartottam előadást nyugdíjasoknak, ahol Suba tanár úr is a hallgatóság között volt és felszólalt, hogy mennyire büszke arra, hogy taníthatott, én pedig arra vagyok büszke, hogy ő tanított engem. Matematika tanáromat szintén nagyon szerettem, a biológia tanárnőm nagyon aranyos volt, hiszen helyette sokszor én tartottam az órát. Volt olyan, hogy egyszerre indultam biológia és történelem versenyeken, mindkettőn eljutottam a megyei szintre, ill. kétszer országos szintre is.
A történelem nagyon csalogató volt, hogy esetleg majd régész leszek. Ebben benne volt bátyám régészet iránti érdeklődése, édesanyám hihetetlen történelmi ismeretei, valamint az is, hogy édesapám nem egy régészeti ásatáson vett részt, ő határozta meg a lóleleteket – pl. az ötevényi lovassír ásatásán. Az ópusztaszeri ásatásokon mintegy 120 ezer csontot határozott meg, egy feltárt lócsontvázat fel is állított a ’80-as években, amelynek hiányzó csontjait én pótoltam az Anatómia Tanszékről. Így jól elválnak a régi elszínesedett csontok és a mostani kifehérítettek. Ma a szegedi Móra Ferenc Múzeumban van kiállítva.
A történelem erősen befolyásolt tehát, de valahogy mégis a lovaglás és a lovak iránti rajongás győzött. Ezért döntöttem úgy, hogy inkább az állatorvoslást választom, ebben az is közrejátszott, hogy édesapám anatómusként óriási gyakorlati tapasztalatra tett szert, én pedig anatómiai könyvek között nőttem fel. A különböző anatómiai atlaszok, könyvek – mint Zimmermann Ágoston vagy Kovács Gyula könyvei – állandóan körbevettek, hiszen édesapám rendszeresen készült az óráira.
1973-ban vettek fel az Állatorvostudományi Egyetemre, akkor még volt szóbeli felvételi. A szóbeli a Kémiai Tanszéken zajlott, Kassai Tibor volt a felvételi bizottság elnöke, a biológia kérdező tanárom Haraszti Jánosné, Marika néni. Az előadóban a pulpitusnál ült a bizottság, a felvételiző leült előttük egy székre, azt sem tudta, hogy fiú-e vagy lány. Kassai professzor megkérdezte, hogy mit szeretek a biológiában, amire azt feleltem, hogy az idegrendszert. Megkérdezte, hogy fel tudnám-e sorolni a 12 agyvelő-idegpárt, én elkezdtem latinul, végigmondtam a tizenkettőt, így nem tettek fel több kérdést biológiából, majd kémiából volt egy rövid kérdés, ahol azt hiszem, hogy maximálisan megfeleltem. Így kezdődött el az egyetemi élet.
Gólyatábor már akkor is volt, de kicsit másképp, mint manapság. Építőtáborral kezdődött, mi a Kollégiumban dolgoztunk. Egy diáktársammal, később szobatársammal öntöttük a tetőn a bitument, és beszélgettünk, ki, miképp képzeli el a jövőt. Én kijelentettem, hogy anatómus professzor leszek. Mind a mai napig felemlegeti ezt a beszélgetést: „Te már ott eldöntötted, mi leszel, mi azt sem tudtuk, mi az az anatómia, csak reméltük, hogy állatorvosok leszünk.” A rendes gólyatábor Baján volt a Sugovica partján, ahol úgy bámultuk a felsőbb éves hallgatókat, azt sem tudtuk, hogy merjük-e őket tegezni. Persze aztán ahogy oldódott a hangulat, mi is úgy oldódtunk vele.
A tanév a Mária utcai kollégiumban kezdődött, mivel a Mogyoródi úti építkezés még nem fejeződött be, oda csak novemberben költözhettünk át. Itt nyolcágyas szobák voltak, a folyosó végén egy betonos fürdőszobával és WC-vel. Bár volt egy kályha, de szenet már nem vettek, mivel úgyis költözik a kollégium, ennek a tetején egy lábosban állt a zsír, mindig zsíros kenyeret ettünk.
Ahogy a fáma mondja: az anatómia és a kémia mondja meg, hogy kiből lesz állatorvos, a kórbonctan pedig, hogy mikor. A hallgatók ahhoz voltak szokva a gimnáziumban, hogy négyesnél rosszabb jegyük nem volt; nem vettük komolyan, amikor mondták kémián, hogy aki a 2,51-es gyakorlati átlagot nem éri el, annak nem írják alá az indexét. Amikor a harmadik gyakorlat után is kaptunk egy-egy egyest, mindenki, kicsit meglepődött, megijedt, neki is álltunk hétről hétre tanulni. Gyakorlatvezetőm Scheiber tanár úr volt és Nemes Péter professzor úr, aki most ment nyugdíjba, megtiszteltetés, hogy én adhattam át neki a Professor Emeritus kitüntetést. Nádor tanár úr az előadásokat tartotta, abban az időben, amikor általában Trabant és Wartburg volt az autó, neki Mercedese volt, tolótetővel.
Jól tanultam, különösen az első három évben. Másodévben voltak a nagy szigorlatok: anatómia, biokémia, szövettan, élettan, politikai gazdaságtan, mindenből jelesem volt, de oroszból megbuktam. Emiatt nem lehettem aztán Népköztársasági ösztöndíjas, mert bukott tanuló azt nem kaphatott. Végül hármassal mentem át oroszból.
Fantasztikus előadóink voltak, akinek egy-egy előadása most is a fülembe csengenek: pl. Guzsal Ernő szövettan órái, akinek előadása, mondatai olyan mélyen megragadtak, hogy a mai napig fel tudom idézni azokat.
Állattenyésztés vizsgán két marha-, egy sertés-, egy baromfi tételt húztunk. Utolsó tétel vagy ló, vagy prémes állat, vagy juh volt. Nagyon megtanultam az állattenyésztést, de a birkára már nem jutott időm, azóta is csöndben vagyok, ha juhokról esik szó, mert pár fajtánál többet nem ismerek. Mindegyik tételem kitűnő volt, az utolsó tételemről csak egy-két mondatot kért Horn tanár úr, amelynek címe a következő volt: „A gyapjúszál minősége miképp befolyásolhatja az ipari felhasználhatóságot?” Erre a következő választ tudtam adni: Ha vékony és göndör, az jó, könnyen lehet szőni. Professzor úr megkérdezte, és mi a rossz? Azt feleltem: ha vastag és egyenes. Itt kifújt a birkaismeretem. Professzor úr megkérdezte: „Most mit csináljak magával? Buktassam meg? Adjak egy kettest? Tudja mit Sótonyi? Adok egy jelest magának.”
Kollégiumi szobatársaimmal, Tóth Tamással és Rappai Józseffel életre szóló barátság fűz össze. Öt évig együtt laktunk és azóta is rendszeresen találkozunk.
Harmadéves voltam, amikor barátommal, Rappai Józseffel elhatároztuk, hogy elmegyünk Olaszországba motorral. Szüleim nagyon ellenezték a tervemet. Nyáron dolgoztam, akkor már disznót oltottunk, a megkeresett pénzt édesanyámnak adtam, aki félretette. Egy karácsonyi nap lázasan feküdtem, édesapám mondta, hogy menjek ki a teraszra. Gondoltam, miért mennék ki, hiszen alig bírok mozdulni. De csak erősködött, felöltöztettek, kimentem és ott volt a motor a teraszon, megvették, és a részleteket abból a pénzből fizették, amit hazaadtam. Ezzel az MZ-vel, Jóska a Cetkával terveztünk elindulni Olaszországba. Nem tudom, hogy szerencse vagy sem, de 1976-ban én nem kaptam útlevelet, egészen 1988-ig nem kaptam, akkor jutottam ki Ausztriába síelni. 1976-ban motorral és sátorral eljutottunk a jugoszláv tengerpartra, az akkori barátnőmmel. Egészem Makarskáig utaztunk, ami nagy élmény volt és gyönyörű emlék az életemben.
Amikor másodévesek voltunk, bevezették a zárthelyi dolgozatokat; Haraszti Marika néni azóta is emlegeti, hogy ő egyetlen egyszer adott 100 pontot dolgozatra, nekem. A lányával voltam egyidős, fia két évvel fiatalabb nálam, és később, amikor a tanszékre kerültem, valóban mondhatom, hogy fiaként szeretett. Az anatómia gyakorlatvezetőnk Glósz Laci bácsi volt, aki elképesztő történelmi műveltséggel rendelkező ember volt.
Harmadéves koromban kezdtem el a tudományos diákköri munkát az Anatómiai Tanszéken. Az anatómia nagyon érdekelt, ebben nyilván benne volt az atyai késztetés is. Édesapám ismerte Fehér professzor urat, Gyűrű Ferencet és minden áron meg akartam mutatni, hogy én az anatómiát nagyon jól megtanulom és értem. Diákköri témám: „A kiscsirke mozgása a tojásban, illetve kikelése”. Sorozatfotókat készítettünk a kikelés különböző fázisaiban, abban az időszakban Fehér professzor a madarak fejlődésével foglalkozott, abból írta a nagydoktori disszertációját. Ebben kaptam én is egy részfeladatot, egy abszolút morfológiai témát, ami nem szövettan volt, hanem makroszkópos anatómia: hogyan változtatja a helyzetét a csirke a tojásban. Akkor még nem léteztek olyan apró kamerák, hogy egy tojásba lehessen beszúrni és azzal követni a folyamatot, hanem a fejlődés különböző fázisaiban a tojásokat felbontottuk és erről készültek a fotók. Később ezek a felvételek megjelentek az Állatvilág című lapban, ill. még később már mint professzor, a Mindentudás Egyetemén tartottam előadást és abban a kiscsirke kikelésétől – ami valójában kiskacsa volt – a Bécsi Spanyol Iskoláig az állatok mozgásának elemzéseit ismertettem. Érdekesség, hogy én a lovak mozgásának elemzését gondoltam, de a szerkesztők közölték, ez kevés, terjesszük ki az állatvilágra, így lett „A kiscsirke kikelésétől a Bécsi Spanyol Iskoláig” a címe.
A diákköri munkám erősen kötődött a tanszékhez, de akkor még nagyon vártuk a klinikumokat, ott végre már gyógyítani fogunk, hiszen másodéves koromtól a nyarakat már nem lovászként töltöttem, hanem állatorvos mellett dolgoztam. Az orbáncoltásokban vettünk részt, az első években egy sertés beoltásáért 50 fillért kaptunk. Ezzel komoly pénzt lehetett megkeresni, 500 forintot egy nap, ha ezt a későbbi fizetésemhez viszonyítom, ami 2300 forinttal kezdődött és egy év után emelték 2500-ra, ez komoly összegnek számított.
Ez az az időszak, amikor egy régi nagy szerelem elmúlt és egy új kezdődött. Találkoztam azzal a mosonmagyaróvári lánnyal, akit gyerekkorától ismertem, egy gimnáziumi bálon találtunk egymásra, aki azóta már a feleségem. Igaz, hogy ehhez hosszú út vezetett, hat évet udvaroltam neki, 1977-ben kezdődött és 1983-ban házasodtunk össze - bár már második nap megkértem a kezét.
Vártam a klinikai képzést, de némi csalódást okozott. Rengeteget jártam dolgozni, különböző budai építkezésekre, berendezőként is dolgoztam a filmgyárban. Ez nem azt jelentette, hogy különféle terveket készítettem, hanem pl. háromajtós szekrényt cipeltünk az ötödik emeletre. Így ötödéves koromra odáig jutottam, hogy vehettem egy autót is, egy Skoda S100-ast, így sokat tudtunk kirándulni az ország különböző részeire.
A pesti életemmel megszakadt a versenyszerű lovaglás. Az nem volt megoldható, hogy Budapesten élek, hétvégén hazamegyek, nem marad elég idő a lovaglásra, a versenyzéshez ez legalábbis nem elég. Budapesten is megpróbáltam, de az itteni lovasklubba nem tudtam vidékiként beilleszkedni. A versenyzés így abbamaradt, a lovaglás már csak szabadidős tevékenység lett.
Az egyetemi évek alatt a tanulás külön élmény volt. Mivel hárman laktunk egy szobában, így képtelenség volt megfelelően készülni a vizsgákra. Úgy képzeltem, hogy otthon, ha hazamegyek, majd nyugodtan tanulhatok, édesanyám főz, mindenben kiszolgál. Persze, ez nem így lett, mert reggel lovagoltam, majd zuhanyoztam, kicsit tanultam vagy álmodoztam a cseresznyefa alatt, esetleg randevúztam. Az idő, amit az egyes tantárgyakra szántam, hamar elrepült, ekkor inkább mégis visszautaztam Budapestre, és végül a kollégium fürdőszobájában, a paplannal bélelt kádban készültem a megmérettetésekre, akár napi 20 órányit is. Így tudtam magamba szívni a hatalmas tananyagot.
Ekkor már egyre nagyobb volt a vágy, hogy lovakat gyógyítsak, de valahogy mindig bennem volt, hogy igazán tisztán az anatómiában láttam meg azt, hogy nincs mellébeszélés, a dolgokat itt csak egyféleképpen lehet értelmezni. Szívesen magyaráztam társaimnak is, amit tudtam, ekkor kezdődött az oktatás iránti érdeklődés, ennek élvezete kezdett új irányba terelni. Amikor végzősként, a diákköri munkám eredményeként Fehér professzor felajánlotta, hogy maradjak az egyetemen és erősítsem az Anatómia Tanszék testületét, örömmel mondtam igent. Bár próbálkoztam különböző lovas helyeken, hogy lóval foglalkozhassak, de ezeknek az álláshelyeknek a sorsa már rég eldőlt, így a sok sikertelen próbálkozás után fel is adtam ezt a célt.
Ennek a korszaknak igazán meghatározó oktatói a kórbonctanról Vetési tanár úr, Túry tanár úr, akik rendkívül szigorúan, nagy fegyelmet tartva megragadták az ember figyelmét, vagy Kardeván tanár úr, egyáltalán, maga a kórbonctan megfogott. Óriási személyiség volt A Tanár Úr, Szent-Iványi Tamás, világlátása, műveltsége, intelligenciája, ugyanakkor visszafogott magatartása és szerénysége mindenkit magával ragadott. Hatalmas öröm és megtiszteltetés, hogy idén avathattam fel a szobrát Campusunk kertjében. Nemcsak az övét, hanem Bartha Adorján professzorét is, akivel sajnos akkoriban nem voltunk oktatási kapcsolatban, mert ő a Kutatóintézetben dolgozott, munkásságuk mégis elválaszthatatlan. Ez volt az első eset, hogy egyszerre két professzorunknak állítottunk szobrot. Ezt megelőzően már Kovács Ferenc rektor úrnak is állítottunk emléket. Ő volt A Rektor, a megközelíthetetlen, nemcsak hallgatóként, de oktatóként is. Rengeteget tett az Egyetemért, mindig az Alma Mater érdekeit tartotta szem előtt, a mai napig is példaképem. És ha már a szobroknál tartunk, a tavalyi évben Plósz Bélának tudtunk szobrot avatni, aki méltatlanul nem kapott eddig elismerést egyetemünktől, aki a modern sebészet megalapítója, a két világháború között a magyar lótenyésztés fellendítője. Bízom benne, hogy hagyománnyá válik, hogy újabb szobrokat állítunk még nagyjainknak a felsoroltakhoz hasonlóan, közadakozásból. Kovács professzorról még el kell mondanom, hogy az államvizsgán – ami akkor még másképp zajlott – feltette a kérdést, hogy lenne-e kedvem az ő tanszékén kezdeni a pályámat. Láthatóan nem örült neki, hogy már elköteleződtem az Anatómiai Tanszék mellett.
Diákkorunkban rendkívül élénk klubélet zajlott, az Equus Klub meghatározta életünket. A mostani könyvtári épület alatt működött. Ekkor, 1976-ban indult el az Equus Napok. Én huszárnak beöltözve lóháton vittem a hírt, még a belgyógyászati tanterembe is bementem, sőt a Gyógypedagógiai Főiskolán is kidoboltuk, hiszen szoros volt a két intézmény közötti kapcsolat. A rendezvény pénteken kezdődött és hétfőn hajnalban fejeződött be, sokszor három napig le sem feküdtünk. A kezdetektől szerepeltek oktatóink a diáknapokon. Sok külföldi hallgatónk volt akkoriban fejlődő országokból, és hatalmas sikert arattak népzenei bemutatóikkal. Sajnálatos, hogy ma kevesen jönnek szegényebb országokból, az akkori évfolyamok még megtanultak magyarul, szívükben is magyarrá váltak, hazatérve sokszor rangos pozícióba kerülve lettek hazánk és oktatásunk hírvivői.
Szerencsések vagyunk, hogy ezek a hagyományok a mai napig élnek, a hallgatók minden évben megszervezik. Amióta én vezetem az egyetemet, magam hajtom a fogatot.
2020-ban sajnos a járványhelyzet ellehetetlenítette az Equus Napokat, de hallgatóink nem voltak hajlandóak megszakítani a hagyományokat, megrendezték a virtuális térben, ahogy a Hallgatói Koncertet is. Oktatói gárdánk felbuzdulva ezen a lelkesedésen, meglepetésként online ballagással búcsúztatta a végzős hallgatókat, amelynek érzelemdús visszhangja volt szerte a világban.
Folytatása következik.
Prof. dr. Sótonyi Péter a Magyar Állatorvosi Kamara felkérésére foglalta össze életútját. A cikk megjelent a Kamarai Állatorvosban.
Köszönjük prof. dr. Sótonyi Péternek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta a családi fotóarchívum értékes darabjait.
Kapcsolódó cikkek
Kommentek